RIADALOM AZ ESKÜVŐN

A júliusi nap még mindig magasan járt az égen, amikor a vendégek megérkeztek a tóparti kastély kertjébe. A rózsák illata keveredett a frissen nyírt fűével, a fehér székeket aranyszínű szalagok díszítették, a zenekar pedig lágy dallamokat játszott, miközben mindenki mosolyogva várta az esküvő kezdetét.

Egyetlen ember sem tudta, hogy ugyanitt pontosan harminc évvel korábban is tartottak egy esküvőt.

Az a menyasszony azonban soha nem mondhatta ki az igent.

Mire a pap megérkezett, különös szél támadt. Nem volt erős, mégis végigsöpört a kerten, és egyszerre megrebbentette az összes fehér szalagot. A levegő hirtelen lehűlt. Többen összeborzongtak, pedig néhány másodperccel korábban még a hőségtől törölgették a homlokukat.

– Hideg lett... – suttogta az egyik koszorúslány.

Senki sem válaszolt.

A menyasszony, Anna, a kastély lépcsőjén állt, és mély levegőt vett. Amikor elindult a virágszirmokkal felszórt ösvényen, a fotós hirtelen megállt.

– Várjanak... mintha valaki állna mögötte...

Mindenki odafordult.

Nem volt ott senki.

Legalábbis szabad szemmel.

A fényképezőgép kijelzőjén azonban tisztán látszott egy másik nő alakja. Hosszú, régi szabású fehér ruhát viselt, fátyla egészen a földig ért, arca pedig sápadt volt, mint a holdfény.

A fotós idegesen törölte meg a kijelzőt.

– Biztos valami tükröződés...

Újabb képet készített.

A nő még közelebb állt.

A mosolya természetellenesen széles volt.

A szeme teljesen feketének tűnt.

A fotós elejtette a gépet.

A vendégek ekkor még semmit sem láttak.

Az esküvő folytatódott.

A pap elkezdte a szertartást.

– Azért gyűltünk össze...

Nem tudta befejezni.

Valaki halkan sírni kezdett.

Nem a vendégek között.

Hanem közvetlenül a menyasszony mögött.

Anna megfordult.

Senki.

Csak egyetlen hervadt fehér rózsa feküdt a földön.

A virág szirmai véresek voltak.

A zenekar egyszerre elhallgatott.

A hangszórók recsegni kezdtek.

Majd egy női hang szólalt meg.

– Ez az én esküvőm...

A mikrofon nem volt bekapcsolva.

Pánik tört ki.

A vendégek egymást lökdösve hátráltak, amikor végre mindenki meglátta őt.

A rózsabokrok között állt.

Fehér menyasszonyi ruhája csuromvizes volt, mintha most húzták volna ki a tóból. Hosszú haja az arcára tapadt, de amikor lassan felemelte a fejét, mindenki látta, hogy a nyaka természetellenes szögben áll.

Mosolygott.

Lassan elindult az oltár felé.

Nem lépkedett.

Siklott.

Amerre elhaladt, a virágok elfeketedtek.

A gyertyák maguktól kialudtak.

A levegő jéghideggé vált.

Az egyik idős vendég remegő hangon szólalt meg.

– Ő... ő Lilla...

Senki sem értette.

Az öregember könnyeivel küszködve folytatta.

– Harminc éve itt halt meg. A vőlegénye megcsalta. Veszekedtek a stégen. A lány beleesett a vízbe. Nem tudott úszni... senki sem mentette meg.

A szellem ekkor megállt.

Lassan Anna felé fordult.

– Az én helyemen állsz...

A hangja egyszerre szólt minden irányból.

Anna mozdulni sem bírt.

A fátyla magától felemelkedett, mintha láthatatlan kezek húznák.

Majd valaki hátulról finoman a vállára tette a kezét.

Jéghideg volt.

Amikor hátranézett, senkit sem látott.

De a vállán öt hosszú, vizes ujjlenyomat maradt.

A vendégek sikoltozva menekültek.

Csak a vőlegény maradt.

Odaugrott Annához, és magával akarta húzni.

A szellem azonban egyetlen pillanat alatt előttük termett.

Az arca hirtelen megváltozott.

A bőre megrepedezett.

A szemeiből fekete víz csorgott.

A szája lassan szétnyílt.

Túl szélesre.

Olyan hang tört fel belőle, amely egyszerre hasonlított sírásra, nevetésre és fuldoklásra.

A kastély összes ablaka egyszerre betört.

A tó felszíne felkorbácsolódott, pedig egyetlen szellő sem fújt.

A következő másodpercben minden elsötétült.

Amikor néhány perc múlva visszatért az áram, a szellem eltűnt.

Anna és a vőlegénye a földön feküdtek.

Éltek.

De az oltár előtt egy új sírkő állt.

Senki sem értette, hogyan kerülhetett oda.

A márványba frissen vésték a feliratot:

**"A menyasszony örökké várja, hogy befejezhesse az esküvőjét."**

A vendégek azonnal elhagyták a kastélyt.

Az esküvőt soha nem folytatták.

Néhány nappal később a fotós előhívta a képeket.

Minden felvételen ugyanaz a nő állt Anna mögött.

Egyetlen kivételével.

Az utolsó fényképen Anna már nem szerepelt.

Csak a régi menyasszony állt az oltár előtt.

Mellette pedig egy mosolygó vőlegény.

A férfi arca pontosan olyan volt, mint Anna eltűnt férjéé.

Azóta a kastélyt senki sem adja ki esküvőkre.

Mégis minden júliusban friss rózsák jelennek meg az oltárnál.

És amikor leszáll az este, a tó felől halk zene hallatszik.

Akik túl sokáig maradnak, azt állítják, hogy egy menyasszony fehér alakja lassan végigsiklik a kerten, miközben halkan ezt suttogja:

– Most már végre az enyém lesz...